Gondolnák, hogy a temetőknek külön állatvilága vanő Egy francia tudós (P. Méguin) volt az első, aki tudományos vizsgálatot folytatott a holttestek faunáját illetően. Ezt írta: „Se a fa-, se a fémkoporsó, de a sírbolt sem védi meg a holttestet a rovarok elől. Már mikor a halott a ravatalon fekszik, mindig akad légy, mely rárakja a petéjét. Szinte lehetetlen, hogy ez meg ne essék.”

Öt légyfajta, kétféle boglárka, két kis Tysanurafaj, és a százlábúak egy faja eszi meg a holttesteket. Mindegyikből ezer meg ezer van minden koporsóban. A nagy kék dongó is igen nagy szerepet játszik.
A phora nevő légynek a lárvája kizárólag a sírokban él, de itt érzi jól magát a Rhizophagus parallelicollis nevezető apró, rozsdavörös bogárkának is. A talajban él, és mindig talál utat-módot, hogy behatolhasson a sírokba. Ha egy jól záró fémkoporsó mégis elállná az útját, akkor a légyálcák helyettük is végrehajtanák a természet diktálta feladatot.

A zöld legyek, a kockás húslégy, a szalonnabogár, a Silpha bogár, az igazi temetőbogarak (Necrophorus) is megtalálják az utat a temetőhöz.
A kis szőrrágó rovarok (Pterophorus) megeszik a hajzatot és a finomabb bőrrészeket. A baktériumok kezdik a munkát, a penészgombák, a légy- és bogárálcák folytatják, majd a lepkehernyók végzik be. A démonikus had rendes körülmények között két esztendeig folytatja tevékenységét, majd szétszóródik az alkalmi társaság.

Időközben elszivárog a nedvesség, a gázok kikerülnek a levegőbe, csupán a csont marad vissza, de az is átváltozik. A fehér színből barnásvörös lesz, majd nedvessé, porhanyóssá válik, végül szétesik. Föld lesz belőle. Ha elégetik a holttestet, akkor ezt a folyamatot tulajdonképpen csak meggyorsítják, mert akkor is hamu, gázok és vízgőz marad vissza. A körforgás lényegében itt sem változik, csak a rovarok kellemetlen közvetítő társasága esik ki.

A borzalmas út kivezet a nagy Természetbe, a szép, az örök Mindenségbe. A Természetből jöttünk, a természetbe megyünk. És ez nem csak vigasz. Egy tény, melyet ismerni kell és akkor talán könnyebb elfogadni.

Ahol hulla fekszik, oda hamarosan nagy zúgással odarepül a temetőbogár is. Az első temetőbogarat számos társa követi, ezek zsákmányukat, legyen az döglött vakond vagy egér, először körüljárják, de nemsokára eltőnnek alatta, szorgalmasan kikaparják a hulla alatt a földet, úgyhogy az lassan süllyedni kezd, körülötte pedig kis hant emelkedik. Nem ritkán megakadnak munkájukban, ha kövecske akad útjukba. Egyesült erővel elhárítják ezt az akadályt is, amíg a hulla a földről el nem tőnt. Laza talajban a hullát akár 30 cm mélységig is leássák, de kemény talajban megelégszenek a felületes betakarással. A temetőbogarak erejéről és kitartásáról Gleditsch megfigyelései tanúskodnak, melyek szerint négy temetőbogár 50 nap alatt két vakondot, négy békát, három kis madarat, két szöcskét, egy béka zsigereit és két darabka marhamájat ásott el.

A temetőbogarak tevékenysége mondhatni titkosan zajlik. A hulla alatt elfoglalt helyüket nemigen hagyják el. Csak ritkán jelenik meg a sírásók egyike a felszínen, többnyire egy hím, körüljárja a tetemet, vájkál a tollak vagy szőrzet között, de hamarosan visszasiet a földbe. Ettől az időleges megjelenéstől eltekintve semmi sem árulja el a temetőbogarak jelenlétét, legfeljebb némelykor a hulla sajátságos megmozdulása. Egy-egy testrész láthatóan megmozdul, ha éppen alatta folyik a munka.

Miért is temet a temetőbogárő Elsősorban az utódai miatt, hisz a hullára rakja a tojásait, melyekből 14 nap multán piszkosfehér, hat gyenge lábacskával és négyízes csápokkal bíró lárvák kelnek ki, amelyek a hulla rothadó részecskéit lakmározzák. A kifejlődött lárva mélyebbre furakodik a földbe, ott kis kamrácskát ás magának, majd bábbá alakul.