Sokan úgy vélik az élet ajándék, egy áldás, amit azért kapunk, hogy a világban valami olyat alkossunk, ami maradandó marad. Az élet tele van örömökkel, boldogsággal. Szomorkodni és bánkódni nem szabad, hiszen mindennap egy újabb lehetőség arra, hogy létezésünket szebbé ,boldogabbá varázsoljuk.

A boldogságot számos tényező beárnyékolhatja, azonban a legnagyobb sötétséget mindenki életében az elmúlás jelenti, a szeretteink elvesztése kimondhatatlan fájdalommal jár,sokáig hatalmas űrt érzünk a szívünk mélyén ott legbelül.

Olyan sok mindenre megtanít az élet bennünket, hogyan viselkedjünk, miként kezeljük a különböző helyzeteket mi is az igaz szeretet, megbecsülés, őszinteség, miként viszonyuljunk embertársainkhoz, önmagunkhoz. De azt senki nem tudja nekünk igazán megtanítani, hogyan éljük tovább a mindennapjainkat amikor elveszítjük legféltettebb kincsünket, akár szüleinket, gyermekeinket.

Sokszor mondogatják azt nekünk, hogy az élet megy tovább, nem szabad elkeseredni, akit elvesztettünk ő is azt szeretné, hogy éljük tovább az életünket, mintha mi sem történt volna.

De ilyenkor feltesszük magunkban a kérdést, hogyan? Hogyan élhetnék tovább boldogan, amikor a szívünkben olyan űr lakozik, amit senki és semmi nem tudna betölteni?

A mosoly az arcomon hogyan lehetne őszinte, amikor a szívem zokog és a fájdalom kicsavarja az összes erőt belőlem, amivel lábra tudnék állni?

A hétköznapok is olyan lassan telnek a gyász idejében, mintha az óra mutatója is visszafelé kettőt, előre egyet haladna. A mindennapokat nem éljük, hanem átvészeljük, mindennap egy újabb szenvedés, minden ébredés egy újabb ráébredés, hogy nincs köztünk az, aki miatt teljes lehetne életünk.

Szeretteink elvesztése után a fájdalom egy bizonyos ponton leülepszik a szívünkben, azonban mindig ott marad, nem tűnik el soha, egyszerűen egyre lentebb és lentebb hatol, viszont minden évben adatik rá egy olyan alkalom, hogy ez a fájdalom újra éles döfést mérjen le ránk, ami hatására ismételten előtörnek azok az érzések, amelyek hatására keserű könnyek lepik el arcunkat és lelkünket.

Az egyik ilyen alkalom az, amikor október végén kinézünk az ablakon és látjuk, hogy a fák zokogni kezdenek, mindenféle színű könnyeket ejtenek, leginkább sárgás, barnás, vöröses könnycseppek ezek, melyek a földre hullnak majd a szél tovább viszi őket.
Ilyenkor a mi szívünk is egyre jobban elkezd zokogni, tudjuk azt, hogy közeledik a mindenszentek és a halottak napja, nekünk pedig sajnos van kire emlékeznünk.

De ahogyan megpillantjuk a fákon át beszűrődő napsugarakat, úgy érezhetjük, hogy talán ezek a reménysugarak, ezzel együtt pedig a mi szívünk is hevesebben kezd dobogni, talán ez azt jelentheti, hogy van fény az alagút végén.

A halottak napját nem lehet összehasonlítani semmivel, nincs még egy olyan megemlékezés a világon, ami érzelmileg párja lehetne ennek az alkalomnak.

Szívünk fátyla alatt rejlő érzések ilyenkor megmutatkoznak, talán nem is akarjuk, de az biztos, hogy nem is tudjuk elrejteni, arcunkra szomorúság ül, mellkasunkra egy hegy szakad rá, szívünkben pedig erős gyötrődés lakozik. Ilyenkor az emberek szeretteikre emlékeznek, feltörnek a régmúlt emlékei milyen is volt az az ember, aki már nincs közöttünk.

Ezen a napon kimegyünk a temetőbe, ahol az elhunytak örök nyugalomra leltek, felvesszük azt a színt, ami leginkább tükrözi mérhetetlen fájdalmunkat, kezünkben virágok, koszorúk lakoznak, a sírnál pedig mécseseket helyezünk el halottjaink emlékezetére, tiszteletére.

Ilyenkor, ha ránézünk egy kisgyermekre, akár saját gyermekünkre, akkor láthatjuk, hogy még nincsenek tisztában azzal, mi is az az elmúlás, halál, fájdalom, viszont mégis látszik az arcukon az együttérzés. Talán ez azért lehet, mert az emberek olyan érző lelkek, hogy nem kellenek szavak ahhoz, hogy tudjuk mit is érez a másik, ezen a napon a levegő is más, csendesebbek az utcák, még az emberek is halkabban beszélnek.

Nincsenek éjszakákba torkolló hangoskodások, a boltok, üzletek bezárva, csend ül az egész országra, mi emberek pedig saját magunk csendjében gondolunk vissza rég nem látott szeretteinkre.

Amikor a nap nyugovóra tér, a temetőt a sötétség és a gyász önti el, de mi teszünk arról, hogy ezen a napon ne kelljen sötétségbe borulnia a temetőnek, mécseseket, gyertyákat helyezünk el a síroknál, melyek égnek egész éjszaka.

Ez a látvány egyszerre csodálatos és szomorú, ambivalens érzéseket kelt az emberek szívében, szomorúak vagyunk, mert nem mellettünk áll az, akit szeretünk, de a mi szívünkben is meggyújtanak egy gyertyát, hiszen olyan fénylő pompákat látunk, mintha kis angyalok lennének, a szeretteink angyalai.

A levegőben friss virágillatokat érzünk, bármerre nézünk virágágyak vannak, a gyertyalángja pedig olyan melegséggel tölt el minket, mintha látnánk halottjaink arcát, miként szemünkbe néznek és egy köszönöm pillantást igéznének felénk.

Az elmúlás mindig egy szomorú, fájdalmas dolog marad mindenki életében, viszont nem szabad hagyni, hogy a faleveleket elsodorja a szél, de ha nem tudjuk visszatartani könnyeinket, az sem baj, de adjuk meg szívünknek azt az esélyt, hogy újra lombbá nője ki magát.


DMD