Most a New York Times egy érdekes cikke hozza újra szóba azt a kérdést, hogy mi legyen a testünkkel, ha meghalunk, illetve mi legyen házastársunk testével, ha ő meghal. Nálunk itthon a vita mindössze a hamvasztás versus koporsóban temetés szintjén merül fel azzal, hogy egyikünk így szeretné, másikunk úgy, de persze abban egyetértünk, hogy mindkettőnknek ugyanazt a módszert kell választania. Ám újabban még egy lehetőséget számításba kell venni.

Ez pedig a lefagyasztás, ami állítólag szinte minden párt megoszt, akiknél az egyik fél komolyan fontolóra veszi. Egy új procedúra állítólag lehetővé teszi, hogy az ember testét és agyát a halál után külön-külön úgy lefagyasszák, hogy az később újra felhasználható legyen. A felhasználás alatt persze életre keltést kell érni, ami természetesen jelenleg egy technikailag meg nem valósítható folyamat. De persze aki le szeretné fagyasztatni magát, az nem egy hétre vagy kettőre választja ezt a lehetőséget, hanem egészen addig, amíg fel nem találják, hogy hogyan lehet a lefagyasztott testeket valahogy újra használható állapotba hozni. Ha mást nem, legalább az agyat, ami még mindig kommunikációképes lehet, és meglehet benne az egész életen át szerzett tudás, egy teljes sors valamennyi emléke.

A New York Times cikkében szereplő házaspárból a férj fagyasztás-párti, míg a feleség hospice-ként dolgozik, így érthető módon megtanulta elfogadni, hogy az élet halállal végződik, így azt sem szeretné, ha férjének hulláját lefagyasztanák. Ön szeretne addig hűtőben maradni, amíg fel nem találják, hogyan lehet újra működésre fogni az egyszer már halott testet? Szeretné, ha párjával közösen várnák így a szebb jövőt? Egyáltalán, volt már szó arról otthon, hogy ki hogyan szeretne temetkezni és mit vár a másiktól arra az esetre, ha ő halna meg előbb? Kíváncsiak vagyunk tapasztalataikra.

forrás: velvet.hu