Először sír, tiltakozik, utána következik a tompa belenyugvás, rezignáltság. Ilyenkor valami nagyon rossz, talán a lehető legrosszabb történik a gyerekkel, azt éli meg, hogy amit eddig biztosnak hitt, most bizonytalan.

Természetesen árván vagy félárván maradt gyerekek is válhatnak egészséges, kiegyensúlyozott felnőtté, és a gyermekkoruk is lehet boldog a szörnyűség ellenére is. A családban, nem intézetben nevelkedő kisgyermekeknek jobbak a kilátásaik. Azért jobbak, mert a családban általában több stabil oszlop van, a másik szülő, nagyszülők ott maradnak a kicsi körül. A világmindenség megremegett ugyan, de azért élhető maradt a világ, ha van, aki átveszi az elhunyt gondoskodását és szeretetét, és másképpen ugyan, de mégis ugyanott és sok mozzanatában ugyanúgy folytatódnak a hétköznapok.

Kérdés az is, hogyan vonták be ezt a kis gyereket a gyászba, hogyan mondták el, hogy nincs itt az anyu, ott pihen a temetőben. Jó, ha mesélünk az elhunytról, képeket nézegetünk, tehát hozzákapcsoljuk az életéhez, elmondjuk azokat az eseményeket, amikről még nincs emléke. Ennek nem csupán az a funkciója, hogy életben tartsuk az elhunyt emlékét, hanem az is, hogy a felnőtt tud beszélni a fájdalmáról, részese lehet a gyerek a gyásznak. Gyakori, hogy már felnőtt emberek, akik valami súlyos tragédia miatt nem ismerték szüleiket, 30 éves kor körül próbálnak morzsákból összerakni egy képet, járják a rokonokat és régi ismerősöket, fényképeket kérnek és kérdezősködnek. Ez természetes, jó, és egészséges reakció, ha megtehetjük, segítsük ebben már a kis gyereket is, hogy mire felnő, legyen elég muníciója ahhoz, hogy elképzelje korán elhunyt szülőjét. Erre szükség van, tudnia kell, hogy az eltűnt ember, akit sosem ismert, milyen jelentős szereplője mégis az ő életének.

Sokszor, ha hirtelen hal meg a házastárs, az életben maradt szülő fájdalma is olyan elsöprő lehet, hogy nehéz elképzelni körülötte egy kisgyereket. Ha például autóbalesetben meghal az apa, magára hagyva feleségét és két gyermekét, könnyen lehet, hogy az anya befekszik az ágyba és nem gondozza egyébként imádott csemetéit, hanem mély depresszióba esik. A gyász kifejezése sok módon történhet, ilyenkor kell valaki, aki a gyerekeket menedzseli egy ideig. De semmiképpen nem helyes, ha a gyereket az egyszerűség kedvéért vagy valami rosszul értelmezett kíméletből táborba küldjük vagy távoli rokonokhoz. Az a legszerencsésebb, ha van olyan nagyszülő, aki át tudja ideiglenesen venni a gondozást, de nem szakítja el őket az életben maradt szülőtől. Abban azért eléggé biztos lehet a rokonság, hogy a mély gyászból előbb-utóbb felbukkan a túlélő házastárs, és akkor első dolga lesz, hogy a gyermekeiről gondoskodjon.

Természetesen minél tovább ismerheti valaki mindkét szülőjét, annál jobb. Kamaszkorban is rossz elveszíteni a támaszt, de azért lehet, hogy már eleget beletett az eltávozott a gyermekébe, ilyenkor már nagyobb eséllyel úszhatja meg hosszú távú érzelmi károsodás nélkül. Ezzel együtt, akárcsak a felnőttek, a kamaszok gyászreakciói is a legszélsőségesebb skálán mozoghatnak, és mindegyik normális. Hagyni kell. Elég gyakori, hogy úgy tesz a tizenéves, mintha mi sem történt volna, de az is előfordulhat, hogy regresszál, átmegy kisbabába, szopja az ujját és régi játékokkal, nálánál kisebb gyermekekkel játszik. Itt is az a fontos, hogy hagyjuk kibontakozni az érzelmeket, ha ki akarja fejezni, és ne erőltessük, ha nem szeretné megmutatni a gyászát. Gyakori az is, hogy a kamaszok hirtelen úgy érzik, az életben maradott házastárs támaszává kell válniuk, és átrendeződik a családi szerkezet. Előfordulhat, hogy valóban ezt kell tenniük, de az is lehet, hogy olyan terhet akarnak cipelni, amire nincs szükség. Minden család és minden helyzet más, és az is biztos, hogy egy ilyen tragédia után valószínűleg gyorsabban felnőtté kell válniuk a gyerekeknek. Ki lehet jönni ebből úgy is, hogy mindenki megerősödik, és világossá válik, hogy a családtagok számíthatnak egymásra.

Akár kicsi, akár nagy gyerek gyászáról van szó, érdemes szakember tanácsát kérni, ha másért nem, megnyugtatásképpen. Kamaszokat gyakran nehéz rávenni arra, hogy pszichológushoz, lelki gondozóhoz forduljanak, de mindenki számára van megfelelő szakember. Egy zenét szerető befelé forduló fiúnak például a zeneterápia jöhet be. Érdemes addig kutatni, míg a megfelelő módszert meg nem találjuk.