1936-ban született. 1954 és 1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója. 1958 és 1959 között a Kisalföld kulturális rovatvezetője, 1960 és 1964 között a Kortárs, a Nagyvilág munkatársa, 1964 és 1968 között az Élet és Irodalom olvasószerkesztője. 1968 és 1971 között a Népszabadság rovatvezető-helyettese, majd 1971-től kulturális rovatvezetője, a szerkesztőbizottság tagja, mellette 1972-től 1990-ig a Kritika munkatársa, 1975 és 1990 között a Szovjet Irodalom főszerkesztő-helyettese, majd az utolsó két évben főszerkesztője. 1990 és 1996 között a Népszabadság főmunkatársa, 1996-tól 2000-ig pozsonyi tudósítója, 2000 és 2004 között a pozsonyi Pravda munkatársa. Írt könyvet és cikket, tanulmányt, publicisztikát a Népszabadságba, a 168 Órába, a Tekintetbe, a Prágai Tükörbe, a Voproszi Lityeraturiba és még megszámlálhatatlan lapba.

Igényesen írni talán akkor tanult meg örökre, amikor az újságírás még szellemi tevékenység volt és nem gyári munka. Amikor tétje volt még minden megjelent sornak, és a sorok közötti helynek is, amikor még borítékban küldte cikkeit Komlós Jánosnak a Népszabadsághoz. „Ördögi erők gonosz tréfát űznek velünk. A borítékban, amit küldtél, szar volt kézirat helyett. Kérlek, tartsd magad eredeti megállapodásunkhoz” – jött egyszer a válasz, amely évtizedek múltán anekdotaként járt szájról szájra a fiatal újságíró-nemzedék okulására.

Nem egyetlen generáció bámulta őt szájtátva. Politikai, esztétikai – ha szabad így mondani – ellenfelei utálták és átkozzák máig, akik meg a barátai lehettek, feltétel nélkül szerették és tisztelték. Mert nincs az az életrajzi lexikon vagy személyes visszaemlékezés, amely akár csak a töredékét is hitelesen felidézhetné annak, amilyen – volt.

E. Fehér Pál meghalt. Halála okán most majd előbújnak odúikból a szellemi törpék, hogy megmondják róla az „igazat”. Tévedett-e súlyosan a magyar kulturális élet –Rényi Péter és Pándi Pál mellett – évtizedekig meghatározó egyénisége? Űztek-e még vele ördögi erők gonosz tréfát? Biztosan. Ám ezeket pontosabban látta, mint amennyit az akkori világból az utólag tévedhetetlen magabiztossággal ítélkezők egyáltalán megértenek. Azt mondtam: cinikus volt. Halálával nem a kort siratjuk, hanem az embert. A barátunkban a saját sorsunkat, cinizmusunkat, amelyet az élet igazolt azzal, ahogyan a történelem kereke nemcsak hogy csikorogva megállt, hanem elkezdett visszafelé forogni. Ami rendben is volna, ha sokan nem magát az időt akarnák visszaforgatni manapság. Csoda-e, ha E. Fehér Pál halálára magányos lett?

Forrás: nol.hu