A sírt úgy kell kiásni, hogy a halott feje Nyugat felé legyen, lába pedig keleti irányban. A gyászolók, részvétük jeléül, a sírnál még megérintik, a lábtól, a halott lába helyét, a koporsót, mindkét kezükkel. A sírgödörbe utána kiáltják a halott héber nevét, hogy majd a számonkéréskor el ne felejtse. Szokás, hogy a koporsóra a jelenlevők mind – de esetleg csak a gyászolók – egy maréknyi földet dobnak, vagy egy lapáttal helyezik el.

A sír felhantolása után a jelenlévő férfiak a hagyomány szerint két sorban (súra) állnak fel, s a sorok között mennek el a gyászolók. Csak ekkor illendő részvétet nyilvánítani.

Szokások a gyász idején

A gyász jeleként a gyászolók megszaggatják ruhájukat, mint Jákobról (Gen. 34,37) vagy Dávidról (II. Sám. k., 13,31) olvasható. A ruha keleties megszaggatása helyett ma a „behasítás (kerija)” csupán szertartás: kicsi vágás a ruhán, férfiaknál, a kaftán helyett, a kabát hajtókáján. Esetleg csak a ruhára erősített szalagon. De nem magunk hasítjuk be a ruhát, hanem más, és állva (vö. Jób 1,20), azaz szertartásképpen. Van, hogy mindjárt a halál után. Szülők halála esetén a bal oldalon kell beszakítani a ruhát, kivéve azt, ami a testtel közvetlenül érintkezik; más hozzátartozók miatt csak a felsőt, a jobb oldalon. Ha a gyászhét alatt ruhát váltunk, szülők utáni gyászban be kell hasítani azt is. A szülők gyászában „megszaggatott” ruha később sem varrható meg, más esetekben a hónap elmúltával már szabad.A közvetlen rokonoknak kötelességük a gyász (ével). Ennek négy időszaka közül az első a halál és a temetés közötti néhány gyásznap (aninut). A gyászoló ebben az időszakban egyedül étkezik, és föl van mentve minden vallási kötelessége alól.

A második időszak, a gyász (avélut) vagy gyászhét a sír lezárásakor kezdődik, és hét napig tart, közismert neve is „hét (siva)”. E hét nap alatt a gyászolónak a gyász jeléül a földön kell ülnie (II. Sám. k., 13,31); ezért is a zsidó szóhasználatban gyászolni: „süve-t ülni”. Ha nem is feltétlenül a földön, de mindenképpen alacsonyabban, mint rendesen. Ha nem is feltétlenül ülni,de mindenképpen elhagyva a szokásos tevékenységet. A gyászoló nem viselhet bőr cipőt, nem borotválkozhat, nem hordhat ékszert, abban a ruhában kell járnia, amelyiken a behasítás van. A hagyomány előírja, hogy a gyászolók, akik együtt töltik el a gyászhetet, naponta háromszor mondják el a Kaddis-t; ehhez viszont minján kell, így a szigorún hagyománytartó ortodox községek megszervezik, hogy az imaidőkben mindig elmenjen hozzájuk a szükséges számú férfi. A rabbi is meglátogatja a gyülekezetéhez tartozó családokat. A tükröket a lakásban továbbra is letakarva kell tartani, hét napon át külön gyász-gyertya ég. Még a Bibliából  is csak azokat a részeket szabad olvasni, amelyek a gyászhoz illenek.

Temetés után az első étkezés a felépülésért van (szeudat havráa); mindenképpen legyenek benne kerek, vagy gömbölyded ételek, például tojás, a tojás gömbölyűsége az élet folyamatosságát jelképezi, s azt sugallja, hogy a kétségbeesést megújhodás és öröm követi és most már lehet némi bor is (Jer. 16,7). A gyászolók kenyerét (lehem anásim, Ez. 24,17), azaz minden ennivalót a gyászolók vigasztalására (nihum avélim) jövő rokonok hoznak magukkal, mert a temetést követően a gyászolók eső étkezésük alkalmával nem ehetik saját ételeiket. Ez a szokás Ezékiel próféta 24:17. szakaszából ered, mely elítélően szól az akkori gyászolási gyakorlatról: „…ne edd a gyászolók kenyerét!”

 A gyászolókat meglátogatni egyébként is illendő dolog, a látogatás azonban semmiképpen nem lehet vendégség. Csak ülni kell, hallgatni (Jób 2,13), vigasztaló szót mondani (Jes. 41,1-2). Illik az elhunytról beszélgetni,

 felidézni emlékét, emlegetni szeretetre méltó tulajdonságait. Aki azt hiszi, hogy ha nem beszél az elhunytról, akkor elvonja a gyászoló figyelmét bánatáról, az nem ismeri a szenvedés lélektanát. A közömbös dolgokról való csevegés sokkal kevésbé vigasztaló, sokkal fájdalmasabb a gyászoló számára, mint a halottra való emlékezés. Szombaton (péntek este) a gyászolók elmennek a zsinagógába, de amíg a szombatköszöntő ének (Lekha dódi) véget nem ér, kinn maradnak az előcsarnokban. Az ünnep idő előtt is véget vet a gyásznak; ünnepen nem szabad gyászolni.