A gyász harmadik időszaka a gyászhónap vagy harminc nap (selosim / slosim) (Deut. 21,13). Ekkor már majdnem rendes életét élheti a gyászoló, csak mulatságokban nem vehet részt, szórakozóhelyekre nem járhat. Ha közben nagyünnep jön, ez véget vet a gyászhónapnak. A negyedik időszak – csak szülők halála után – a gyászév. Ennek végén szokás sírkövet állítani, ennek egyik oka az, hogy az első évben a gyászolók amúgy is naponta megemlékeznek az elhunytról, ezért nincs szükség sírkőre. A sírkőállítás idejére vonatkozóan nincsenek szabályok: Izraelben általában a harmincnapos gyászidő, a slosim után azonnal intézkednek a sírkőállításról. Különbséget kell tenni a sírkőállítás ősi kötelezettsége és a sírkőavatás istentisztelettel kísért szertartása között. Az avatási szertartást nem szabályozza sem rituális, sem haláhikus törvény, és az újabb korban alakult ki szokása. Ezek az istentiszteletek is a kegyelet lerovásának alkalmai, de a vallás szerint nem kötelező hivatalos avatási szertartást rendezni. A család a sírkő felállításával és a sír látogatásával eleget tett vallási kötelezettségének.  Ez után az évfordulót (Jahrzeit / Járcejt) minden évben megtartják. Maga a Jahrzeit hagyományosan böjtnap. A gyászoló házában egész nap gyertya ég. A haszid közösségek, éppen ellenkezőleg, örömünnepnek tekintik: az elhunyt évről évre közelebb kerül az Istenhez, és ezért az évfordulón nem gyászt kell tartani, hanem magasztaló szertartást (hillula, ’öröm’, ’vidámság’, ’ünnep’).

Az elhunytak emlékezetét őrzi a község is. Ennek szertartási kerete a zsinagógában a halott lelkekről való megemlékezés (hazkárat nesámot), a gyász-szertartás (Jizkor). Akinek élnek a szülei, ennél a résznél kimegy az előcsarnokba. Ha az elhunyt szóba kerül, nevéhez még sokáig hozzáfűzik: „Béke reá (álav / aleha sálom).”

A szülőjét gyászoló fiú a temetés napjától kezdve tizenegy hónapon keresztül minden nap köteles a napi istentiszteleten elmondani a Káddis imát. Ezzel tiszteli meg halott szülőjét. A Káddis elmondásához minján szükséges. Aki egyedül imádkozik, nem mondhat Káddist. Az ima nyelve nem héber, hanem arameus.  A Káddis valójában nem a halottért mondott ima. Vannak olyan imák – például az Él molé ráchámim vagy aJizkor-, amelyeket kifejezetten a halottakért kell elmondani, de a Káddis nem tartozik közéjük. Nem a halott vagy a gyász tiszteletét fejezi ki, hanem Isten dicsőítésére szolgál. A Mindenható fennkölt nagyságában való mély hit kinyilvánítása: könyörgés végső bocsánatért és feloldozásért. A Káddis szó „szentet” jelent, rokon értelmű a Kiddussal, a szombat és az ünnepek megszentelésére mondott ima nevével. A zsidó liturgia egyik legrégibb imájának eredete a Második Templom idejére nyúlik vissza. A lánynak nem kell naponta Káddist mondania, de ha szükségesnek érzi, az istentisztelet alkalmával elmondhatja. Vannak vallástudósok, akik nem osztják ezt a nézetet. Megengedett, sőt dicséretes, hogy a tizenharmadik évét – vallási nagykorúságát – be nem töltött fiú is mondjon Káddist elhunyt szülőjéért.

A sírlátogatás

A sírlátogatás majdnem olyan, mint a zarándoklat. Csak éppen nem ismeretlenhez megyünk. Különösen nagy micva a böjtnapokon menni temetőbe. Szülők, közvetlen elődök sírját felkeresni (kever avot / keverovausz) mindenkor kegyes cselekedet, s a halál évfordulóján (Jahrzeit) kötelesség.

 Férfiak temetőbe csak fedett fejjel léphetnek. Virágot vinni nem illik, ez is „idegen szokás”, ellenben a látogató eljövet helyezzen el egy kavicsot a síron. Ennek a szokásnak több magyarázata is megtalálható. George Bernard rabbi szerint a szokás első említése Juda ben Simon Askenázi rabbi (Németország, 18. század) Be-er Hetev című Sulchan Aruch magyarázatában található. Szerinte kő, kavics illetve fű elhelyezése a síron a halott felé mutatott tiszteletünk jele, továbbá jelzi, hogy valaki meglátogatta a sírt. Richard Hirsh rabbi pedig úgy véli, hogy ez a hagyomány egy bibliai szokásból eredeztethető, melyben kőoszlopot emeltek a sír fölé, jelzésképpen. David Wolpe rabbi véleménye szerint, a szokás az ókori időkig nyúlik vissza, amikor a nyáj őrzője, miután a juhait reggel megszámolta, az állatok számával megegyező számú kavicsot vitt magával, majd este ezek segítségével győződött meg arról, hogy mind vissza is tért este. A kövek tehát azt szimbolizálják, hogy milyen drága és értékes minden lélek Istennek Ha kérése van, akár olyan valakihez, akit személyesen nem ismert, hagyjon ott levelet. A kvitli: összetekert papírdarab, kérés, kívánság valamely híres rabbihoz; a sír kövei közé szokták bedugni, hogy a caddikterjessze elő a kéréseket. De legyen rajta a kérő neve is. Az ima a sírnál is, mint a zsinagógában: dicséret és kérés. Az igazi zarándokhelyeken gyertya vagy emlékmécses (nér nesáma) ég a sír mellett.