Halotti tor
Szórványosan zenész, esetleg banda is részt vett a halotti toron. Említésre méltó az a szokás, amelyet Szeged-Felsővároson még gyakoroltak a múlt század végén: az éneklő asszony a kánai menn yegzőténekelve, fejére tett borosüveggel táncolt, a torozók is vele táncoltak (az ének az újszövetségi jelenet humoros előadása). Szintén Szegedről ismert a Szent János áldásának éneklése (középkori eredetű: János az utazók oltalmazója, a halál pedig a lélek nagy útja), amely után az énekes végigkínálta a torozókat, különösen az odagyűlt szegényeket. – Nagyon valószínű, hogy a kereszténység felvétele előtt a halotti tor még nagyszabású szertartás volt, tehát a mögöttes hiedelem világ is eleven lehetett.
A 11. sz. elejéig még élt a lóáldozat valamilyen formája, így az állat húsának halotti toron való fogyasztása is, amint erre régészeti, történeti és összehasonlító néprajzi adatokból következtethetünk. Egyes nyelvrokonaink – elsősorban török, kisebb részt finnugor népek – a 19. sz.-ban még gyakorolták ezt a szokást, ha többnyire csökevényes formában is. Ehhez kapcsolódhatott egyes belső szervek fogyasztási tilalma (pl. szív, máj, tüdő), amit a lélekhit magyaráz. A későbbi századokban az egyház üldözte, ill. megpróbálta átformálni a szokást. Az 1310-i trieri zsinat pl. kiközösítéssel fenyegette a torozókat; az 1562-i debreceni hitvallás megtiltotta a „holtakért való lakomákat”.
A sok tilalom és rendszabály a szokás elevenségét és a régi – keresztény tanításokkal már erősen színezett – képzetvilág szívósságát tanúsítja. A halotti tor fontosságát, egyben társadalmi szerepét mutatják azok az adatok is, amelyeket végrendeletekben találunk elszórtan. A hódmezővásárhelyi Tolnay Erzsébet (vagyoni helyzete ismeretlen) pl. így rendelkezett 1757-ben: „Takarításomra hagyok tizenöt Rh. forintot... Az Üszőt Takarításomra a körülöttem forgolódóknak le vágják...” Tor – valamint a koporsó és a gyász – szavunk ótörök eredetű, vagyis szókincsünk honfoglalás előtti türk rétegéhez tartozik. A K-Európa-szerte ismert emléktor tartása nálunk szinte teljesen ismeretlen az utóbbi századokban, csak a román környezetben élő bukovinai és moldvai magyarok (székelyek) ismerték.
A 14–15. sz.-ig előfordult (feljegyezték pl., hogy Károly Róbert halálának 30. napján országszerte nagy tort ültek); szórványosan a 17. sz.-ig is élhetett, mert Alvinczi Péter még kárhoztatta az „esztendőnként való torcsinálás ördögi találmányát”. Nyelvrokonainknál viszont még századunkban is gyakorolták ezt a szokást – a szomszédos szlávoknál és románoknál szintén –, amelynek oka és célja hasonló a halotti toréhoz. Néhol ténylegesen meghívták a halottakat, majd visszakísérték őket a temetőbe. A cseremiszek és a votjákok nemcsak családi, hanem nemzetiségi torokat is rendeztek.
Az emléktorok dátumai nagyjából megegyeztek egész Eurázsiában. Leggyakrabban a halál utáni 3., 7., 9., 20. és 40. vagy 30. napon; majd fél év múlva és az évfordulón tartották. A magyarázat népenként és koronként eltérő volt. A finnugor népek egy részénél pl. a lélek másvilági utazásának főbb állomásaihoz kapcsolódott; a 3., 7. és 30. nap esetében általában a keresztény tanítás vált uralkodóvá. A gyászmisék a templomi a megemlékezések és az emlékharangozás időpontjai az emléktorokkal lehetnek kapcsolatban.
Irod. Weichhart Gabriella: Keresztelő, házasság és temetés Magyarországon 1600–1630 (Bp., 1911); Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete (Bp., 1944); Bálint Sándor: A halálhoz és temetéshez fűződő szegedi néphagyományok (Az Alföldi Tudományos Intézet Évkve, 1944–45); Morvay Péter: A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás (Ethn., 1951); Ranke, Kurt: Der dreissigste und vierzigste Tag im Totenkult der Indogermanen (FFC 140. Helsinki, 1951); Roux, Jean-Paul: La mort chez les peuples altaïques anciens et médiévaux (Paris, 1963).