Sokan nem gondolják, de egy kisállat elvesztése is ugyanolyan fájdalmas lehet, mintha embertársunkat vesztettük volna el. Sokan ezt nem ismerik fel, amelynek oka lehet az, hogy nem tudják milyen egy állattal együtt élni, vagy egyáltalán nem is akarnak állatot. Ezzel semmi probléma nincsen, azonban fontos nekik is megérteniük, hogy a kisállatok hozzánk nőnek, hiszen velük töltjük mindennapjainkat. Ők lesznek a hű társaink nap, mint nap. Képzeljük csak el, hogy megveszünk egy kisállatot, - legyen az egy kutyus vagy macska, hiszen ez a leggyakoribb eset-, akik kiskorúk óta velünk vannak. Mi foglalkozunk velük, mi is együtt növünk fel velük és azzá formálnak minket, akik vagyunk. Képzeljük el, hogy milyen jó lehet arra hazaérni, ha van, aki örömmel vár minket. Akik végtelen szeretetet tudnak nekünk biztosítani és nem követelnek semmit. Azonban amikor ez megszűnik, akkor az ugyanolyan fájdalmas lehet, mint egy közeli hozzátartozó elvesztése. Ha ilyen szempontból nézzük, akkor a kisállataink is közeli hozzátartozók és szeretteink, ezért ugyanúgy átéljük a gyász folyamatait, mint embertársainknál.

A gyász egy elég összetett, azonban természetes folyamat. Minden ember más ezért mindenki máshogy dolgozza fel kedvence elvesztését. A gyász feldolgozása sok mindentől függhet, függhet attól például, hogy milyen nemű az illető. A nők általában jobban átélik a fájdalmaikat, míg a férfiak próbálják ezeket az érzelmeket elnyomni és erősek maradni. Megint más lehet a helyzet például egy gyereknél, aki nem érti, ha valaki nincs már az életében.

A gyásznak öt szakasza van: a tagadás, alkudozás, düh, szomorúság, majd végül elfogadás. Az első szakaszban először nem akarjuk elhinni, hogy ez történik velünk. Pont ezért próbálunk "alkudozni" és valahogy hitegetni magunkat, hogy az elveszített állatunk valahogy még életben van. Ez akkor lehet különösen nehéz, ha az adott kisállat elszökött és nem jött vissza. Ekkor különösen nehéz az elvesztés feldolgozása, hiszen az ember nagyon sokáig még hitegeti magát az újra találkozás reményével. Ezután jön a düh, amikor is szembesülünk az igazsággal. Sokszor előfordul, hogy ilyenkor elkezdünk hibáztatni valakit, akár mást, de legfőképpen magunkat. Próbáljuk feldolgozni az eseményeket, ekkor jön el a szomorúság folyamata. Az utolsó fázis lesz az elfogadás, amikor képesek leszünk elfogadni a halál tényét és egy kicsit megnyugodni. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindent elfelejtünk, hiszen a sebek begyógyulásához rengeteg sok idő kell.

Annak érdekében, hogy könnyebben fel tudjuk dolgozni a történteket próbáljuk meg olyan emberekkel körül venni magunkat, akik megértenek minket vagy átérzik fájdalmunkat. Erre nagyon jó lehet az általunk létrehozott Virtuális Temető, amiben átérezhetjük egymás fájdalmát és leróhatjuk kegyetlenüket az elvesztett kedvencek iránt. Soha ne bántsuk magunkat azért, amit érzünk. Éljük meg az érzéseinket, fájdalmainkat, hiszen csak így tudunk elindulni a gyógyulás útján.

DMD